A Tarka Magyar mozgalom fejtörőt okozott a politikai pártok által alaposan megdolgozott és megosztott közvélemény számára – no nem azért, mintha olyan bonyolult üzenetet hordozott volna, hanem pont azért, mert túl egyszerűt. 18 évvel a rendszerváltás és 2 évvel az őszödi beszéd után megszoktuk, hogy ha történik valami érdemleges ebben az országban, akkor az könnyen kapcsolatba hozható valamelyik politikai párttal vagy annak holdudvarával, de legalábbis egyike valamelyik oldal a hatalom megszerzéséért vagy megtartásáért folytatott bonyolult manipulációs kísérleteinek. A Tarka Magyart a Demokratikus Chartával ellentétben nem lehetett beskatulyázni a kormányfő figyelemelterelő/
Azért, hogy végül ilyen elkeserítően kevesen jöttek el, a legnagyobb köszönet Gyurcsány Ferencet illeti, aki magánemberként tett nyilatkozataival majd személyes megjelenésével annyit ártott ennek a rendezvénynek, amennyit csak lehetett. Attól függetlenül azonban, hogy a szervezők végül hány embert is tudtak az utcára vinni, önmagában komoly fegyvertényként könyvelhető el, hogy a jelenlegi politikai helyzetben sikerült életre hívni egy (a rágalmak ellenére) valóban civil, valóban kormánytól és pártoktól független tömegmozgalmat. Biztos vagyok benne, hogy az üzenet sok értő fülre talált, sok olyan embert is elgondolkodtatott, akik egyébként nem értettek egyet a demonstráció szükségességével. A fanyalgó kritikusok nem említik, hogy vajon hány olyan politikai kezdeményezés volt az elmúlt években, amely mögé Orbán Viktort és Gyurcsány Ferencet egyaránt oda lehetett állítani? A kokárdaviselési mozgalom vagy a Demokratikus Charta egyaránt a nemzet egységének kifejezésére volt hivatott, de egyik sem tudta betölteni ezt a hivatást, ellenben tovább mélyítette a nemzetet megosztó lövészárkokat – a Tarka Magyar, ha nem is hozta meg a remélt egységet, legalább azt megmutatta, hogy igenis vannak még oldalaktól, pártoktól független közös értékeink, közös érdekeink, amelyekért érdemes összefognunk egymással. Kinyilvánította, sőt, megünnepelte a magyar nemzet sokszínűségét, tarkaságát, amelyben a jövőnk záloga rejlik. A jegyiroda elleni terrortámadás miatt a Hollán Ernő utcában kialakuló spontán tüntetésen szólalt meg először az a józan, értelmes hang, amelyre már régóta vártam: oké, hogy elegünk van a kormányból, sőt, az ellenzékből is, de mégis demokráciában kívánunk élni, olyan országban, ahol az erőszak monopóliumát az erre törvény által feljogosított szervek birtokolják, és még ők is csak a törvényes keretek között járhatnak el. Egy demokráciában nem járható út az, hogy egyesek erőszakos cselekedetekkel, terrortámadásokkal, paramilitáris masírozásokkal próbálják megfélemlíteni azt, aki nem ért egyet velük, vagy éppen csak más a bőrszíne. Éppígy nem elfogadható az sem, hogy az utcán békés tüntetőket véresre verő rendőrökkel szemben tehetetlen az igazságszolgáltatás. Elfogadhatatlan az is, hogy a kormány megpróbálja eltitkolni, hogy mire is költötte az adófizetők pénzét, ha pedig mégis kiderül, hogy ezzel a pénzzel rosszul sáfárkodott és haveri cégeknek játszotta át azt, akkor vállat vonhat és következmények nélkül folytathatja tovább üzelmeit. A TASZ álláspontja ezekben a kérdésekben mindig is következetes volt.
Megrökönyödve olvastam ezért Morvai Krisztina kirohanását az egyik szélsőjobboldali portálon, aki többek között azzal vádolta meg a szervezőket, hogy “leginkább olyan kivételezett, gazdag, luxuskörülmények között élő emberek, akik romával még soha életükben nem találkoztak, legfeljebb egy méregdrága belvárosi étteremben cigányzenét hallgatva”. Kedves Kriszta, akkor ezúton felvilágosítom, hogy én öt éve lakom a VIII. kerület kellős közepén, hitelből vásárolt 30 négyzetméteres garzonlakásom “luxusát” a barátnőmmel osztom meg, aki mellesleg egy kis borsodi faluból jött fel Pestre nyelvet tanítani. Nincs olyan nap, hogy ne találkoznék a létminimum alatt élő emberekkel, barna és fehér bőrűekkel egyaránt. Sokan közülük a nyomor és kilátástalanság elől prostitúcióba, drog- és alkoholfüggőségbe menekülnek, vannak közöttük olyanok is, akik kisebb-nagyobb bűncselekmények elkövetésével teremtik elő a napi betevőt. A kerületről és annak roma lakosairól alkotott sztereotípiákkal ellentétben azonban az itt élő cigányok többsége derék, becsületes ember, akivel soha semmi összetűzésem, problémám nem volt. Tisztában vagyok azzal is, hogy milyen nehéz ma egy romának érvényesülnie Magyarországon, még akkor is, ha egyébként törekvő és ambíciózus. Vajon hányszor fordul elő hazánkban, hogy a telefonban még betöltetlen állás a személyes interjú során hirtelen betöltötté válik, amikor a munkaadó megpillantja a jelentkező bőre színét? Meggyőződésem, hogy a cigányság problémáinak nagy része nem etnikai, hanem szociális természetű, megoldása a kiszolgáltatottság csökkentésében, a társadalmi integráció erősítésében rejlik. A kirekesztés logikája mindig is érthetetlen és visszataszító volt a szememben.
Számomra a Tarka Magyar nem csak az erőszakmentességről szólt, hanem a jogállamról, amely minden polgár számára ugyanazon jogokat biztosítja, bőrszíntől, vallástól, szexuális orientációtól, politikai hatalomtól, gazdasági befolyástól függetlenül. A demokratikus jogállam az egyetlen garancia a hatalmon lévők azon kísérletei ellen, hogy mesterséges erővonalak mentén megosszák a társadalmat és ezáltal relativizálják a közös értékeinket. A jogállam pedig nem működhet pusztán szabályok és intézmények automatizált rendszereként: szükség van arra, hogy újra és újra megtöltsük lélekkel, hogy újra és újra kinyilvánítsuk belé vetett hitünket. Ezért is tartom cinikusnak azokat a véleményeket, amelyek az utcai randalírozásokban és egyéb, az utóbbi időkben elharapózó bűncselekményekben pusztán rendészeti problémát látnak. Ennél sajnos sokkal nagyobb a probléma. Bár erőszakos cselekedetekre eddig még csupán egy törpe kisebbség ragadtatta magát, az elmúlt években a magyarok tömegével ábrándultak ki a demokráciából és az emberi jogokból (irónikus, hogy az ENSZ idén az Egyetemes Emberi Jogi Nyilatkozat elfogadásának 60. évfordulóját ünnepli). Az európai civilizáció fundamentumaiba vetett hit rendült meg. Az utcán randalírozóknál jóval szélesebb azoknak a tábora, akik vélt vagy valós sérelmektől elvakítva szalonképesnek tartják a kisebbségek elleni uszítást, vagy akik vélt vagy valós félelmektől vezérelve elfogadhatónak tartják a más véleményen lévők szabadságjogainak korlátozását. Közben megcsappant azok tábora, akik szerint az elmélyülő politikai ellentétekre és szociális problémákra kielégítő megoldást lehet nyújtani a jogállamiság keretei között. Sokat mond korunkról, hogy annak olyan hősei vannak, akik a “kisember védelmében” bátran dacolnak az alkotmánnyal: szegregált iskolákat működtető, a legszegényebbeket közmunkára kötelező polgármesterek, az uborkatolvajok ellen halálos árammal védekező gazdák, a cigány gyerekek hálószobájába molotov-koktélt dobó polgárőrök – a másik oldalon ellenzéki képviselőket megverő rendőrök vagy a szólásszabadság korlátozására buzdító, a “nácizmus” ideológiai bunkójával hadonászó véleményvezérek. Sajnos az önbíráskodás kultusza nem csak a többségi társadalomra jellemző, a cigányok is egyre gyakrabban fordulnak el a jogállamtól – a tiszavasvári tanár meglincseléséhez hasonló gyalázatos bűntettek pedig csak tovább szítják a többségi társadalom indulatait. Ahelyett, hogy megbeszélnénk a problémákat, inkább csak elbeszélünk egymás mellett: a politikai viták a sérelmek kölcsönös felhánytorgatásából állnak, közben pedig elsikkad, hogy az értékeink közösek. Mindenkinek joga van az élet, a szabadság és a tulajdon védelméhez, cigánynak, magyarnak, melegnek, kereszténynek és zsidónak egyaránt. A politikusok felelőssége lenne az, hogy erre ráébresszenek minket, de ők ehelyett kihasználják és tovább szítják az ellentéteket. A hivatalos politikai elit az elmúlt években minden hitelét felélte, így békéltető kísérletei is rendre hiteltelenek maradnak. A civil társadalomnak tehát nagy a felelőssége abban, hogy megerősítse a jogállamba vetett bizalmat, a társadalmi szolidaritást.
Sajnos azt kell mondanom, hogy a szervezők minden őszinte szándéka és nemes erőfeszítése ellenére ezúttal is működött a megosztó-gépezet. Van némi igazság abban, amit a Judapest.org bloggere állít: “mivel az utóbbi időkben pár ezer náci demonstrál erre arra, minden ellendemonstráció csak azt a képet erősíti, hogy akkor valószínűleg ezek azok az emberek, ugyancsak pár ezren, azok akik ellen demonstrálnak”. Szükségünk van a meggyőzés és a véleménnyilvánítás új, kreatív formáira is. Ugyanakkor nem gondolom, hogy bele kellene nyugodnunk, hogy a demonstráció mint demokratikus önkifejezési forma “a múlté” – inkább vissza kell adnunk a gyülekezési szabadság gyakorlásának, a közterek véleménnyilvánítási célú felhasználásának méltóságába, hitelességébe vetett hitet. Az utcai erőszak elharapózására nem az a megfelelő válasz, hogy távol maradunk az utcáktól, hanem hogy a békeszerető, kulturált polgárok visszaveszik a közterületeket.
A Tarka Magyar üzenete számomra a magyarságról is szólt. Mégpedig azt üzente, hogy a jogállamhoz való ragaszkodás az igaz magyarságnak sokkal megbízhatóbb jele, mint a fehér bőr, a keresztlevél vagy a heteroszexuális beállítottság. Volt persze olyan, aki megbotránkozott a Tarka Magyar elnevezésen: “református magyarságom minden idegével, becsületükben sértett őseim sírjának minden virágával tiltakozom az ellen, hogy ferdült lelkűek, paraziták, jólétükben magukkal mit kezdeni nem tudó szájtépők, mindent tagadók, megszállók megbízottai embert tarkázzanak”, fakadt ki Csurka István. Mintha a tarka magyarságot ki kellett volna találnia a demonstráció szervezőinek. Pedig ez a gondolat István királyunk óta egyáltalán nem új, és nem is idegen. Néhány napja emlékeztünk meg az aradi vértanúkról. Arról kevés szó esik, hogy a 13 nemzeti hősből 8 már a neve alapján sem volt magyar származású, de még a magyaros nevű Kiss Ernő és Lázár Vilmos is örmény származásúak voltak! És vajon hányan tudnak arról, hogy az 1849-ben az aradi vár tömlöcében sorvadó 624 szabadságharcos közül minden negyedik idegen származású volt? A tarka magyarság eszméjét legszebb formában egy a maga korában szintén idegenszívűséggel vádolt folyóirat, az idén 100 éve alapított Nyugat főszerkesztője, Babits Mihály fogalmazta meg 1939-ben: “tarka itt az ég és föld, sőt, még az ember is, mert a magyar sehol sincs egyedül”. Nem tudom, Babits Mihály Csurka szerint vajon a “ferdült lelkűek” vagy esetleg “a magukkal mit kezdeni nem tudó szájtépők” csoportjába tartozik-e. Mindenesetre kijelenti, hogy “a magyar föld is egységbe zárt sokféleséget mutat. Akár a heterogén kölcsönszavakból fölgazdagodott magyar nyelv. Vagy maga a sok fajból keveredett s mégiscsak egynyelvű és egylelkű magyar nemzet… nincs talán nyelv Európában, amely anyagában tarkább, s ahogy mondják, heterogénebb színekből szövődött, s alkatában mégis ennyire egységes és egyéniesen különös”. Az egyéniesen különös magyarságot nem kell vitrinben őrizni, mint valami múmiát, hiszen “aki sokat és sokfélét befogad, vagy megért, az kevésbé fog kizárólagos hatása alá kerülni egynek és egyfélének”. Vele együtt én is hiszek abban, hogy a “bűnös önelégültség” és a “kilátástalan finitizmus” nem a megmaradás záloga. A jogállamhoz horgonyzott, de a nagyvilágra nyitott magyarságé a jövő.
Sárosi Péter
Társaság a Szabadságjogokért (TASZ)
